Szóval akkor tehát a kezdeti benyomások Asterix és Obelix otthonából. Ez a riviéra eléggé pofás. A tengerpart egy merő sétány végestelen-végig, a tenger tényleg azúrkék, ahogy illik, a pálmafák ügyesen vannak elszórva az út mentén, és a nap is süt derekasan. Most, ahogy ezeket a sorokat rovom, a nyitott erkényajtó mellett, egy szál pólóban üldögélve, kissé be kellett húzni a függönyt, mert különben a szemembe tűz a nap. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Anyukám például gondolom épp csuklik.

A szálloda, ahol épp lakom egyébként nem kimondottan Nizza városközpontban van. Hanem kurva messze onnan. Tulajdonképp három faluval odébb, az agglomerációban. Az a környék, ahol a használtautó-kereskedők és a raktáráruházak vannak. Ez rém praktikus, ha az ember minden nap mondjuk használt autót vagy több garnitúra ruhát akar venni, de ha mondjuk várost nézne, vagy teszem azt szocializálódna, akkor ez a hely bebaszik. Egy könnyed szombat esti kocsmázás után laza hatvan euróért hoz haza a taxi. Ennyiért szerencsésebb napokon már repülőjegyet is lehet venni.

De kölcsönöztem robogót, és most tudok robogni. Max ötvennel, mert ott leszabályoz a kis dög. Ez az a sebesség, amit az agresszív munkába menők már nem hajlandóak tolerálni, és mindenképpen maguk mögött akarnak tudni. Így aztán lámpánál előre csorgok, egyenesben megelőz, lámpánál előre, egyenesben hátra. Azt hiszem muszáj lesz egyel nagyobb kategóriára váltani, mert ez kis ötven köbcentis izé nem nagyon alkalmas elővárosi ingázásra.

Az emberek egyébként, ha nem épp állat mód vezetnek, káromkodnak és mutogatnak egymásnak, akkor meglepően kedvesek. Mindenhol azt hallottam, hogy a franciák beképzeltek, nagyképűek, lenéznek mindenki mást és tapírok az idegenekkel. Namármost vagy azóta mind résztvettek egy kommunikációs tréningen, vagy hihetetlen szerencseszériám van. Amióta itt vagyok, mindenki nagyon kedves segítőkész és mosolygós. Lehet persze, hogy segít, hogy franciául próbálok beszélni velük.

Ezt a nyelvet ők eléggé jól beszélik, én meg eléggé nem. Ebből vannak ugyan kisebb problémák, de rém türelmesen magyarázgatnak, és ellentétben az angol anyanyelvűekkel, a franciák lelassítanak. Egyszer volt csupán, hogy láttam valakitől azt az igazi megvetést. Történt, hogy a boltban zárás körül, majdnem utolsó vásárlóként odaléptem az unatkozó pénztároshoz, és a szalagra tettem a kosaramat, amiben csupán három árucikk volt. A pénztárosnő úgy nézett rám, mint egy vödör takonyra. Egy hosszú másodpernyi döbbenet után észbekaptam, és kitettem a cuccokat a szalagra. Erre megenyhült, meg megköszönte, és még mosolygott is. Úgy tűnik, az ő munkakörében nincs benne az áru kosárból való kiemelése. De még a bankkártyát is magamnak kellett lehúzni. Erős a szakszervezet.

A meló nemtom' érdekel-e valakit, de sok, mint az állat. Most megbűnhődök a fél év lazsálásért, és napi tíz órákat húzom az igát, jóformán megállás nélkül. Ennél a cégnél azt mondják, hogy úgynevezett hős rendszer van. Amíg alul vagy, kiadják, hogy mit kell csinálni, elszöszmötölgetsz vele, aztán egyszer csak kész lesz. A középrétegben vannak a hősök. Ők éjt nappallá téve robotolnak, otthonról is tolják, ők viszik a vállukon céget, és ők végzik a munka oroszlánrészét. Ha jól nyomják, és elélnek addig, akkor felkerülhetnek a felső szintre, ahol aztán megint nem kell annyira hajtani. No, én egy ilyen hős mellett vagyok Sancho Panza.