Amerikában karácsony táján kellemes ünnepeket kívánnak általában az emberek. Az ok nem annyira az, hogy összevonják a kellemes karácsonyt meg boldog új évet, hanem ez a politikailag korrekt változata annak, hogy "bármit is ünnepelnek ebben az időszakban ott, ahonnan te jössz, érezd jól magad". Az ország kulturális sokszínűsége különösen nyilvánvaló január első hétvégéjén a reptéren, ahol az útlevél-ellenőrzésre várva két óra van arra, hogy az ember az országba éppen visszatérő különböző színű, szagú és állagú embereket bámulja.

Azt, hogy milyen ünnep van éppen, a legjobban a boltokban lehet látni. Minden ünnep során elárasztják a boltokat az aktuális giccsek, amik rögtön az adott ünnep fordulónapja után átadják a helyüket a következő ünnep kiegészítőinek. A legnagyobb ilyen fordulónap az ügynevezett Black Friday, ami a hálaadás utáni péntek, és ez vezeti be a karácsonyi konzum-ámok időszakot. A boltok egymásra licitálva kezdtek egyre korábban nyitni ezen a pénteken, ami idénre odáig fajult, hogy a legtöbb lánc már éjfélkor kinyitotta kapuit a kedvezményekre vadászó bevásárlóhordák előtt. Az igaz lelkes munkásnyúzók pedig megpróbáltak már a csütörtöki nap estéjén kinyitni, de ezt azért elég nagy ellenállás kíséri.

A hálaadás ugyanis a legnagyobb családi ünnep az Államokban. Pont azért, mert a karácsony nem egyértelműen fontos mindenkinek, a hálaadás adja meg a nagy közös amerikai identitást. Ez november negyedik csütörtökje, és ekkor mindenki felkerekedik meglátogatni a családot. Ennek az ünnepnek a légitársaságok örülnek a legjobban, a pulykák pedig a legkevésbé. Az ünnep háttere egyébként, hogy a betakarítás után, a bőséges termésért adnak hálát az emberek. Bár igazából már a telepeseknek is voltak ilyen ünnepeik, ám mivel az indiánoknak is, ezért sokan úgy tartják, hogy az őslakosoktól vették át, mielőtt hálából kiirtották őket. Emiatt aztán kicsit belengi a Belga féle "felvesszük ezt a szeretetvallást, aki nem akarja, azt meg felnégyeljük" szelleme.

A legszórakoztatóbb ünnep viszont tagadhatatlanul a halloween. Először is már jó előre elkezdik feldíszíteni a házakat mindenféle félelmetes cuccal. A töklámpás ugyan kötelező, de inkább csak amolyan szolid bemelegítésnek tekinthető. A kertben elhelyezett sírok, pókok, pókhálók, denevérek jelentik a következő lépést. Az igazán menők pedig zombikkal, hullákkal, boszorkányokkal ékítik a kertjüket, amelyikek némelyike olyan élethű, hogy én például már kaptam kétoldali pitvarlebegést mikor elmerült gondolkodás, és magam elé révedés után felpillantottam a kerítésen támaszkodó élethű zombira (már amennyiben nem oximoron ez az élethű zombi dolog).

Miután az utcát beszaratósra változtatták, kiengedik a gyerekeket. Ők is beöltöznek mindenfélének, vödröt ragadnak, és elmennek becsengetni a házakba cukorkáért. Délután és kora este ezért tele van az utca kis félelmetes kölykökkel, akik alig bírják maguk után vonszolni a rengeteg zsákmányt. Sokszor azért a szülők is kísérik őket, még ha néha kissé hátra maradva is. Ennek okát a tévében nyilatkozó rendőr ismertette. Szerinte ez a halloween olyan, mintha pedofilok találták volna ki. Este, kíséret nélkül mászkálnak a gyerekek, házhoz jönnek (!), cukorkáért (!), és mindeközben nyugodtan el lehet maszkírozva az ember, hiszen mindenki beöltözik. Emiatt aztán az ismert ilyesféle elemek általában a rendőrségen ünnepelnek.

Este aztán a felnőtteké a buli. Mivel mindenki beöltözik, ezért leginkább olyasmi ez, mint egy farsang, ami tényleg érdekel mindenkit. Kétféle iskola van a jelmezekben, a kreatív és a pénzes. Persze-persze, a kreatív is jó, meg hajrá, de azért a pénzesek között nagyon menők vannak. Természetesen van felvonulás is, ahol mindenki bemutathatja az az évi kreációját vagy szerzeményét. Ez eléggé jó móka, utána pedig az úri közönség a kocsmákban iszik. Nem veszélytelen ez ugyanakkor. Volt egy srác, aki igen élethűre maszkírozott zombiként hörögve szaladgált, és nem lepődtem volna meg, ha a bőséges mennyiségű zombifilm, játék, és képregény hatására valaki pocin lövi satgannal, majd flegmán hátraszól, hogy mehettek fiúk, ezt leszedtem. Már csak azért is, mert én is rutinból behúzódtam a sarok mögé, és nyúltam a láncfűrészért.

A legfélelmetesebb azonban nem ez volt halloweenkor, hanem azok a fekák a sarki burgeresben. Tudtam persze, hogy a hely arról híres, hogy sötétedés után a személyzet direkt bunkón beszél, és elvárják a vendégektől is, hogy úgy reagáljanak. Amolyan szerepjáték. De akkor is, ha decens neveltetésemnél fogva még az anyanyelvemen sem tudok rendesen káromkodni, akkor mi esélyem lehetett volna a chicagói fekákkal. Szóval két rendes, normál kinézetű fekete nő volt az eladó, és a dolog valahogy így hangzott:

- Szeva, na mi a faszt akarsz? - kezdték a belépésnél.
- csókolom, egy burgert, legyen szíves. - vagy valami ilyesmivel reagáltam lányos zavaromban. Látta, hogy új vagyok, ezért segíteni próbált.
- Ne így mondd baszki! Azt mondd, adj egy burgert ribanc!
- Adj egy burgert rib.., rib..., lécci!
- Nem, nem, dobj egy burgert ribanc! Gyerünk, mondjad! - hál'istennek ekkor belépett valaki, aki ismerte a dörgést.
- Csá picsa! Basszál ide egy sültkrumplit de kurva gyorsan!
- Nyugi bazdmeg, kapod a szaros krumplidat - mondta a csaj, és látszott, hogy örül, hogy végre normális vendég érkezett.
Később, amikor az egyik várakozónak elkészült a kajája, üvöltve értesítette a kedves vásárlót.
- Hé, buzikám, itt a hot dogod!
- Ez az enyém, ribanc? - kérdezte a fickó az egyik hot dogra mutatva.
- Nem bazdmeg, az a pöcsöd zsemlében, mégis mit gondoltál?

És így tovább, és így tovább. Szóval összességében a halloween félelmetes.

Chicagónak két baseball csapata van. Az egyik a Cubs, akik nem nagyon nyernek játékot, viszont mivel a nevük medvebocsot jelent, és a medvebocsok aranyosak, meglehetősen nagy rajongótáborral rendelkeznek. A szurkolók persze azzal az elnéző mosollyal beszélnek csapatukról, amivel a rokonságban lévő mamlasz, de helyes kölyökről szokás. A másik csapat a White Sox, és bár egy pár fehér zoknihoz ritkán fűzik az embert olyan érzelmi szálak, mint egy csapat kismackóhoz, nekik is megvannak a maguk rajongói. Ők ezt azzal érik el, hogy nyernek meccseket.

A meccsek nagyon népszerűek, és még egy punnyadt hétfő délután is közel teltház előtt játszanak a negyvenezres stadionban. A tömeg békésen, nyugodtan hömpölyög minden irányból, és minden lehetséges közlekedési eszközzel. Csupán a főbejáratnál van némi tumultus, mert mindenki szeretne fotózkodni a stadionnal. Ez kitermelt egy szokatlan foglalkozást, az ún. fotográf-szerecsent. Ez egy jó kedélyű fekete fickó, aki megcsinálja a papa gépével az ominózus felvételt a családról, háttérben a bejárattal, így senki nem marad le. Ehhez persze nagyon látványosan helyezkedik, zoomol, hanyatt fekszik a földön a tökéletes szög érdekében, és természetesen meg is kapja a megérdemelt borravalót az akció után.

Az ellenfél csapatának szurkolóit különbuszok hozzák, amik minden fakszni nélkül leparkolnak valahol, majd a szurkolók szépen egyenletesen eloszlanak a stadionban, éppen kinek hova szól a jegye. Nincs elkülönítés, és nincsen balhé sem. Nem nagyon fordul elő, hogy mondjuk a bocsosok berágnak a piros zoknisokra, és szétverik a stadion meg a várost. A baseball meccs igazi családi esemény, ahol a papa nézi a meccset, a mama beszélget a másik mamával, a lányok meg twittereznek és facebookoznak a telefonjukon.

A játék a következőképp néz ki: Van a dobó (pitcher), aki főleg azzal foglalkozik, hogy a sapkáját basztatja, köpköd, gyúrja a labdát, igazgatja a heréjét, keményen néz, majd eldobja a labdát. A másik oldalon ott térdel páncélban az elkapó (catcher), és ha eljutott hozzá a labda, akkor visszadobja. Az elkapó mögött van a bíró, akiknek az a feladata, hogy eldöntse, hogy a dobó jó helyre dobta-e a labdát. Ez a szerep biztosítja, hogy a baseballban is lehessen anyázni a bírót.

A dobó és az elkapó között pedig ott áll az ütőjátékos (batter). Ő elég nehéz helyzetben van. Nem elég, hogy egy labdát hajigálnak felé, ha nem találja el (pedig jó helyre ment - lásd bíró), kap egy hibapontot. Ha nem üti meg a labdát, pedig szabályos volt - kap egy hibapontot. Ha kiüti oldalra a játéktérről - kap egy hibapontot. Ez egyébként a "strike", és ha kigyűlik a három, akkor kiesik a játékos (three strikes and you are out). Ezt sikerült a magyarban mélyen gyökerező baseball-ismeret miatt három csapásnak fordítani.

Az ütőjátékos kálváriája itt még nem ért véget. Ha ugyanis eltalálja a labdát rendesen, de a mezőnyjátékosok valamelyike elkapja azt, mielőtt az földet érne - az ütő kiesik. Ha sikerült elütnie, és spurizik az első bázis felé, de felszedik a labdát, és hamarabb visszajuttatják a bázishoz - kiesik. Ha hozzáérnek a labdával (vagy azt tartó kesztyűvel) - kiesik. Láthatóan az ütőnek legalább olyan nehéz dolga van, mint Nicknek a görögnek.

Igazából kétféle szerencsés kimenetele lehet a dolognak az ütő szempontjából. Sikerül úgy megsummantania a labdát, hogy a előre, a szabályos irányban elhagyja a pályát (és ekkor a mezőnyjátékosok egyike látványosan felkenődik a stadion falára), amikor is "home run" történt, és a játékos végigkocoghatja a bázisokat, szerezve ezzel egy pontot a csapatnak. A másik lehetőség az, hogy valami genyó pattogósat üt, ami után sokat kell szaladniuk a mezőnyjátékosoknak, és ezalatt be tud nyargalni az első bázisra.

Ha sikerült elérni a bázist, egyből odapattan az edző bá, és szakért. De megöl a kíváncsiság, hogy mi a fenét mondhat neki. "Ha legközelebb lehet, szaladjá` tovább!" - vagy mi? Ha a következő ütőjátékos szépet ütött, akkor lehet tovább futni a következő bázisra. Bázisból három van, és ha mindegyik megvolt, be lehet futni a célba, újabb pontot érve el ezzel. Ha három ütőjátékost kipűrtek, akkor a csapatok cserélnek, és mindkét csapat kilencszer támad, illetve védekezik.

Ha valakinek esetleg ezen a ponton az a képzete támadt, hogy ez izgalmas játék, akkor attól elnézést kérek. Egyrészt a meccs elvileg végtelen hosszú lehet (nincs óra), ami az amerikaiak szerint agresszívabb játékra kényszerít, hiszen nincs az, hogy a győzelemre álló csapat húzza az időt. Ez lehet, hogy igaz, de egy meccs így is közel három órán át tart, amiben az idő nagy részét az tölti ki, hogy a játékosok tököt vakarnak, meg kapálnak a lábukkal, aztán egy pillanat alatt lezajlik az érdekes rész. Abból a szempontból sok hasonlóságot mutat az agárfuttatással, hogy az esemény élvezetéhez bizony itt is szükség van érzelmi elköteleződésre.


Egyébként nyertek a bocsok. :)

Mielőtt Chicagóba jöttem, annyit tudtam a bluesról, hogy egy női ruhadarab. Ez azonban megváltozott, amikor kiderült, hogy a szomszéd utcában van Chicago egyik leghíresebb blues bárja. Az első látogatáskor fény derült arra, hogy itt bizony nem a felsőruha-készítők iszogatnak, és a hely tökéletes arányban elegyíti a jó zenét, olcsó piát, nagyszerű konyhát és a jó közönséget. Egy olyan hely, aminek megtalálására az emberek súlyos éveket szánnak, hogy aztán csalódottan diplomázzanak anélkül, hogy valaha is ráleltek volna. A kocsmák Szent Grálja.

Hiszen mi más is lehet az a hely, ahol a sör mértékegysége a vödör. Bizony, bár az amerikaiak eléggé fordítva ülnek a lovon azzal, hogy a kávé nagy, a sör meg kicsi, mégis sikerül ezt kicsit feledni akkor, amikor az ember csak hanyagul odaveti a pultosnak, hogy egy vödör sört, legyen szíves. A vödörben persze jég van, és abba beleállítva öt üveg sör, szóval nem arról van szó, hogy a kerti segédeszközbe közvetlenül belecsapolnak amennyit csak tudnak. Mégis, egy vödör sör már olyan, amivel az ember akár egyedül is leülhet az asztalhoz, és nem fogják kinézni, hogy magában iszik. Egy vödör sör már jó barát.

A közönség a kocsmában azért nem csak ember-vödör baráti párokból áll. Van itt mindenféle korú, nemű, színű és eleganciájú illető. A 21 éves szakadt tornacipős egyetemistától az elegáns yuppie-n és a decens negyvenes párokon át az idős fekete bácsikig, akik már akkor bluest dúdoltak, amikor még hátul kellett ülniük a buszon. Most meg itt vannak, és 120 évesen botra támaszkodva is sokkal jobban táncolnak, mint amilyet én a legjobb táncos korszakomban láttam tévében. És most már nem hogy hátra kéne menniük a buszon, hanem fiatal kis fehér csitrik rázzák velük ritmusra a seggüket.

Zene pedig van bőven. Minden este élő fellépők, akik óránként váltják egymást a két színpadon, és hajnali négyig nyomják a bluest a nagyérdeműnek. Node milyen előadók?! A nő, aki - a legnagyobb tisztelettel bár - de úgy néz ki, mint a Miskolc-Budapest személyvonaton köpködő nájlonbatyus cigányasszony a kitaposott lengyelpiacos papucsában. Majd amikor gitárt kap a kezébe, eksztázisba esik, és olyan zenét ken le onnan a színpadról, ami után csak rongyosra táncolt lábak, és tátott szájak maradnak.

Vagy az öreg blues legenda, akit a pulthoz támasztanak, és a viszkijébe kapaszkodik mindaddig, amíg sorra nem kerül. Ekkor - mivel járni már alig-alig tud - feltámogatják a színpadra, miközben a tömeg tiszteletteljesen szétválik előtte. Felsegítik a színpadra vezető pár lépcsőn, leültetik, majd rácsatolják a gitárját. Innentől kezdve viszont ő az, akiben tombol az energia, és mindenki más csak rozzant vacak hozzá képest.

És van még rengeteg jobbnál jobb előadó, akik tolják a bluest egész este. Vannak fehérek is, és vannak annyira feketék is, akiknek a másfél perces átkötő szövegéből csak a Tenessee szót érteni nem amerikai déli akcentuson trenírozott füllel. Még ennek az avatatlan fülnek is teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a fickók, ezzel a zenével valami teljesen külön ligában játszanak. Lehet, hogy Rigó utcai angollal nem érteni, miről énekelnek, de hogy ezeknek nem az fáj, hogy pocsolyába léptek, az tuti.

Ha pedig mindez még nem lenne elég, a helynek van konyhája is. Itt nagyjából az éttermi ár feléért adják a kaját, és a féléves - közel sem reprezentatív - felmérés alapján mindeddig a legfinomabb, amit Chicago ajánlani tud. Ráadásul főleg olyan jellegűek (csirke szárny, fish & chips, stb.), amiket kimondottan ér kézzel enni, utána könyökről szószt nyalogatni, majd aztán az egészet sörrel leöblíteni, illetve fakultatíve öblöset böfögni. Hogy ezek a helyek miért nem tudnak 18 és 25 éves kor között az ember utcájában lenni??

Mindenkitől előre is elnézést kérek, de most bizony ide fogok jubilálni a képernyőre. Öt éve jelent meg az első poszt a blogon, így ez a mostani egy amolyan évfordulós összeállítás lesz. Az első poszt májusban élesedett, úgyhogy nem sikerült tartani a pontos évfordulót, de ez csupán egész kis tévedés ahhoz képest, hogy az első poszt egy két évvel korábbi levlistára küldött cucc bemásolása volt. Így vagy úgy, eltelt öt év, négy ország és három kontinens. Lássunk egy kis számvetést.

A jó..: Az emberek a többi országban mosolyognak. Lehet, hogy nem őszinte, lehet, hogy ennek ellenére nem akar a legjobb barátunk lenni, de a mindennapos társas érintkezésben bevett eszköz a mosoly, és nem jelez sem szexuális felhívást, sem szociopata hajlamokat. Egyszerűen csak egy kicsivel jobb az élet, ha napi rendszerességgel mosolyt cserélünk idegenekkel. Ugyancsak létezik valami felszínes csevejforma, amivel az ismeretlenek is tudnak pár szót váltani. A pincér elsüt egy apró tréfát, amire a vendég válaszol, az eladó megdicséri a választott ruhát, vagy a buszra várók egyetértenek, hogy milyen szépek a virágok így tavasszal.

Ugyancsak jó más nemzetek lelkületét átérezni. Lehet, hogy egyetlen egyed sem pont olyan, de a nemzetnek/városnak mint egésznek mégis van valami közös vonása, és ezt egy idő után megérzi az ember - illetve egész pontosan a hiányát, amikor elhagyja az országot. Az indiaiak olyan gyermeki ártatlansággal tudnak nevetni és ránézni a dolgokra, amit nem nagyon látni otthon öt éves kor fölött. A franciák tényleg tudnak és szeretnek enni, és nem arról van szó, hogy menyéttokát trüffelhalmon, hanem hogy egy zsíros kenyér is mennyei lehet, ha olyan kenyérből, zsírból, hagymából és paprikából van. Az írek olyanok, mint a szimpatikus srác a szomszédból, aki odajön dumálni, ha egyedül iszod a sört, és már pár hónap ott tartózkodás után is befogadnak, mintha egy lennél a skacok közül. Amerikában pedig tényleg mindent áthat a vállalkozó szellem, és a jobbításra való törekvés - nem is szólva az elképesztő sokszínűségről.

..a rossz..: A bürokrácia mindenhol másképp rettenetes. Az indiai túlburjánzott, ami a sok alibi munkahely miatt kell, hogy felszívja azt a rengeteg embert. A franciák csavarosan és komplikáltan, alpontok alpontjainak alpontjaival keserítik meg polgáraik életét. Írország talán a legközelebb van az ideálishoz, hiszen egyszerű, informális és áttekinthető, csak elrejtettek benne néhány 22-es csapdáját. Amerikában bürokrácia kemény, tökös és határozott - mindaddig, amíg tankönyvi esetről van szó. Utána kell hívni egy supervisort. Ő olyasmi a való életben, mint superman a képregényben, csak nem menti meg a Földet. 

Rossz továbbá, hogy kialakul egy amolyan expat mentalitás a huzamosabb ideig külföldön élők körében. Mivel az emberek jönnek-mennek, nem éri meg invesztálni egy ismeretségbe, így a kapcsolatok felszínesek maradnak, és esély sincs komolyabb barátságra. Ha mégis kialakul valami, annál rosszabb, mert az emberek tényleg elmennek végül. A bölcs ember persze úgy éli meg a napjait, mintha örökké élne, de ez csak olyasmi, hogy a bölcs ember kocog minden nap, az igazi ember meg csak lerünnyed a tévé elé egy sörrel meg popcornnal.

..és a csúf: A magas labda itt persze az lenne, hogy az írek, de ezt én már nem venném magamra, azok után, hogy egy ír reggeli tévéműsorban a meghívott ír ó (éééérted ír-ó, szóvicc!, muhahahaha) hosszasan bizonygatta a házigazda hölgyeknek, hogy ők írek bizony különösen rondáknak sikerültek ott azon a szigeten. Szegények meg nem győztek mentegetőzni, hogy Írország nem volt egy gazdag ország, és csak mostanában tanulnak a nők sminkelni. Mindeközben magukban olyasmiket gondolhattak, hogy meghalsz genyó, kicsinálunk, csak álljanak le a kamerák - és hát ki tudja, soha többé nem láttam azt az illetőt.

Szóval ezt a labdát inkább nem is ütném le.

Chicagóban alapvetően kétféle tömegközlekedési eszköz van. Az egyik a már említett magasvasút, ami az ellenség megtévesztése érdekében néha a földfelszínen, néha pedig alatta fut. Nyolc vonal van, amit színek szerint különböztetnek meg. A vonalak sugaras elrendezésűek, és mind összefutnak az úgynevezett Loop-ban, ami egy kb. kilenc megállóból álló hurok a belvárosban, ahol át lehet szállni bármelyik másik vonalra, és mint ilyen, tulajdonképpen egy kiterjesztett Deák térnek tekinthető. Mivel a különböző színű vonalak különböző negyedeket kötnek össze a belvárossal, nagyjából ki lehet találni, hogy milyen vonatokon milyen arcokat várhat az ember. Annyira azért nem voltak előrelátóak a városvezetésnél, hogy mondjuk a buzinegyedbe a pink vonal járjon, a feketékhez meg a barna.

A másik fajta közlekedési eszköz a csuklós busz. Ezek hibrid hajtással, és kizárólag fekete sofőrökkel üzemelnek. Minden buszvonal egyetlen utca, és azon mennek fel és alá. Ez azért lehetséges így, mert az 1871-es Nagy Chicagói Tűzvész után az egész várost az alapoktól újratervezték, és a tervezőnek csak vonalzója volt, körzője nem. Emiatt minden utca derékszögben kereszteződik a másikkal, és lazán vannak 15-20 kilométeres utcák is. Emiatt egyébként ha az ember ismeretlen címet keres, nem elég a "jaj, az tudom melyik utca, itt van a közelben", hanem érdemes a házszámot is figyelni. A buszútvonalak másik tulajdonsága, hogy a megállók közötti maximális táv körülbelül 50 méter. Ez, valamint az, hogy még a vonatpályán is több a kanyar, mint a buszútvonalon, azt eredményezi, hogy onnantól, hogy az ember megpillantotta buszt, még bőven van ideje megenni a burgert, megtörölni a szája szélét, és büfivel nyugtázni a napot.

A járművekre feljutni jeggyel vagy bérlettel lehet. Mindkettő igazándiból ugyanolyan mágnescsíkos papírkártya, csak a bérlet bizonyos ideig jó, a jegyre meg pénzt kell tölteni, és abból vonogat minden utazásnál. Illetve egész pontosan az első út $2.25, az első átszállás 25 cent, a többi pedig ingyenes, szóval két és fél dollárból bárhová el lehet jutni. A kártyát bele kell küldeni a leolvasóba, ami behúzza, jó alaposan megnézi, majd visszaköpi. A vonatnál forgókaros beléptető kapu, a buszon pedig a sofőr engedélyezi végül a felszállást. Nagyjából azt az élményt adja, mint egy nyugat-európai sífelvonó, csak utána nincs honnan lecsúszni, mert Illinois állam egyetlen nagy kukoricaföld.  

A BKV-t itt CTA-nek hívják, ami a Chicago Transit Authority rövidítése, és járművei védett területnek minősülnek. Ezt egyrészt az állomások bejáratánál álló nagy darab biztonsági őrökkel, másrészt pedig a járműveken kifüggesztett táblával jelzik, mely szerint bármely CTA alkalmazott vagy utas megtámadása tíz évig terjedő szabadságvesztést vonhat maga után. Ezt néhány éve még egy intenzív kampánnyal is megtámogatták, amikor is kőkemény biztonsági jelenléttel, és szigorú szankciókkal tanították meg a renitens használókat a közlekedés helyes módjára. Emiatt aztán a CTA járművek olyasféle funkciót töltenek be, mint az óvodai fogócskában a "ház", aminek eredményeképpen pedig olyan környékeken is át lehet vonatozni, ahol gyalog nem jutnánk át.

A tömegközlekedés első szabálya az, hogy senkinek nem beszélünk a klubról mindenki lesüti a tekintetét, és a saját dolgával törődik - ami persze Amerikában azt jelenti, hogy a mobilját/tabletjét/könyvolvasóját basztatja. Ennek ellenére bolondnak lenni ér. Rengeteg magában beszélő, éneklő, vagy esetleg táncoló embert lehet látni. Ez egyrészt lehet azért, mert a nagyvárosi lét miatt eltűntek a személyes tér határai, és olyanokat is megenged magának nyilvánosan az ember, amit egyébként csak otthon. Másrészt elképzelhető, hogy ez valamiféle önvédelem, mely szerint kisebb eséllyel támadnak meg az őrültek, ha te is az vagy. Nagyjából az a logika, mely szerint érdemes bombát vinni a repülőre, mert annak az esélye, hogy két bomba legyen rajta, teljesen elenyésző. 

A városban az etnikai eloszlás nagy vonalakban úgy néz ki, hogy a belvárostól északra vannak a jobban szituáltak, majd némi középosztály és egyetemisták végül a városhatár felé pedig egy adag dolgos közép-amerikaiak által lakott negyed. Délre van a kínai negyed, a teherkikötők, a kemény ír munkásosztály, és néhány egyéb etnikai szerveződés. Nyugatra a fekuszok, bűnözés, drogok, bandaháborúk valamint ezeken túl néhány nagyon barátságos előváros. Keletre főleg pontyok, harcsák és tavi pisztrángok laknak, de oda nem jár a vonat.

A két legnagyobb etnikai csoport azonban a mókusok és a nyulak. A nyulak főleg magányos farkasok (ööö, vagy hogy mondják ezt), és egy-egy kertet használnak sajátjukként. A mókusok inkább csoportokba verődnek, és főleg abból élnek, hogy cukulnak, annak ellenére ugye, hogy a mondás szerint csak annyi a különbség a patkány és a mókus között, hogy az utóbbinak jobb a PR-ja. Erre mondják azt a nők, hogy hja, egy szép farok sokat számít. Van azonban átjárás a város különböző hátterű lakói között. Sikerült lencsevégre kapni például a a Mókusokkal Suttogót kis barátai körében.

Szent-Patrik napja március 17-ére esik. Írországban. Amerikában nagyjából Valentin-nap után kezdődik, és március 17-ig tart a szezon. Eddig hajlamos voltam barokkos túlzásnak tekinteni azokat a véleményeket, mely szerint a Valentin-nap csupán a ajándék- és virágárus-maffia lobbi tevékenysége miatt terjedt el, de legalábbis gyanús, hogy amint vége az egyik őrületnek, azonnal kezdődik a másik. Ez alatt a röpke hónap alatt minden bolt Szent-Patrik napi ajándéktárgyakat árul, amiben benne van a vicces kalap, lóhere, hajráf, villogós fülbevaló, nyaklánc, és még ezernyi más dolog. Nagyjából az egyetlen megkötés, hogy zöld színűnek kell lennie.

A hatmillió ír bírja Szent-Patrikot, és mivel az iróniát is bírják, nem mulasztják el megemlíteni, hogy Írország védőszentje wales-i származású. Onnan rabolták el ír kalózok 16 éves korában, majd hat év írországi raboskodás után hazament, beállt az egyházba, és bosszúból visszament megtéríteni az összes írt. Az írek azóta is hívő katolikusok, mert bár időközben Európában lezajlott a reformáció, Angliában meg létrejött az anglikán egyház, az íreknek ott a pálya szélén senki nem szólt.

A 36 millió(!) amerikai írnek eközben valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ki ez a Szent Patrik, aki miatt hülye zöld kalapban ünnepelnek. A meglepően nagy szám úgy állhat elő, hogy még Írországban 2 írnek van mondjuk 4-5 leszármazottja, Amerikában akár egyetlen írnek is lehet több tíz. Ennek az oka pedig az, hogy a számlálás önbevalláson alapul, írnek lenni pedig menő.

Írországban március 17. munkaszüneti nap, bár igény inkább arra lenne, hogy a március 18. legyen az. Szent-Patrik napján ugyanis egy könnyű kis parádéval indítják a napot, majd nekifognak a nemzeti hobbinak. Ezen a napon kivételesen a rendőrök is elnézik az utcai piázást, így, amennyiben az idő engedi - és az íreknek nagyon tág a tűréshatáruk -, kint az utcán gyakorolják az ír jógát. Ha rossz az idő, hát na bumm, akkor a kocsmában él a nemzet.

Mindeközben Chicagóban - nem lévén szabadnap - kénytelenek a Szent-Patrik napot a március 17. előtti szombaton tartani. Itt a fő attrakció az, hogy a zöldre festik a Chicago folyó vizét, ami tagadhatatlanul látványos jelenség. Ez után pedig következik a parádé. Ne feledjük, Amerikában minden több, és nagyobb, így a parádét képesek három órán keresztül elhúzni. A felvonulók között először van egy csomó öreg bácsi skót dudával, utána valamely fegyveres erő tagjai vagy katonaiskolások, majd egy szakszervezet aktivistái (például vasmunkások), egy tanfolyam diákjai (tánciskola), egy szórakozóhely lenge öltözetű női személyzete, majd egy politikus családja és barátai. Az egyetlen jó dolog, hogy Marty McFly is eljött vissza a jövőbe, bár kissé megöregedett. Utána kezdődik elölről egy újabb adag skót dudás bácsival, iskolásokkal, és így tovább. Összességében olyan, mint egy három órás reklámblokk, amiben ugyanazt a hat reklámot ismétlik. Ahogy egy ír megjegyezte, az amerikaiak a sistergést adják el, nem a steaket. 

Aki ír egyébként a lakás közelében lévő ír kocsma tulajdonosa. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy azért esett a választás erre a lakásra, mert van mellette egy ír kocsma (a körültekintő lakásválasztás fél siker az életben). Az amerikai ünnep értékéből sokat levon, hogy itt bizony nem lehet az utcán inni, de becsületükre legyen mondva, hogy este a kocsmában már így ünneplik a Szent-Patrik napot, ahogyan azt az írek kitalálták. Már a bejáratnál ellenőrzik, hogy az ember elég idős-e az alkoholfogyasztáshoz, és ha nem, akkor bizony be sem engedik. Ugyancsak elismerésre méltó, hogy 17-én este az emberek megint előveszik a zöld cuccokat, és megadják a szentnek, ami jár neki a neve napján.